NOL  2006. március 2.
 

A fasizmus fasiszta történésze

 

Az Ausztriában holokauszt-tagadásért börtönbüntetésre ítélt David Irving fasiszta történész, de egyben a fasizmus nagy történésze is. Hol alapos kutatóként, hol szélsőjobboldali demagógként lép fel.

„Ha Irving egyszerűen csak bohóckodna, nem kellene tudósok hadát fölsorakoztatni ellene” – idézi az egyik tudóst Don D. Guttenplan a 2000-ben tárgyalt rágalmazási perről szóló könyvében.

David Irving 1998-ban rágalmazási pert indított Deborah Lipstadt amerikai történész és kiadója, a Penguin Books ellen, mert Lipstadt holokauszt-tagadónak, történelemhamisítónak és elvakult rasszistának nevezte. Irving elvesztette a pert, bár Charles Gray bíró is elismerte, hogy hadtörténészként jelentős érdemeket szerzett, alapos levéltári kutatásokat végzett és fontos dokumentumokat fedezett fel.

A bíró többek között az Irving által tanúként beidézett tekintélyes hadtörténészre, Sir John Keeganre hivatkozott. A történész így számolt be vallomásáról a Telegraph-ban: „Irving rendkívüli érzékkel írta le és elemezte, hogyan irányította Hitler a hadműveleteket a második világháború idején. Ezt korábban is, most is elismertem. Amiből nem következik, hogy egyet értenék Irvingnek azzal a nézetével, hogy Hitler 1943 októberéig nem tudott a holokausztról. Ezt elferdült nézetnek neveztem. Mit értettem ezen? Azt, hogy ellentmond a józan észnek. Mire Irving (aki maga képviselte ügyét) megkérdezte tőlem, hogy nem lenne-e óriási történeti felfedezés, ha ki lehetne mutatni, hogy Hitler nem tudott a holokausztról. Különös pillanat volt ez. Rádöbbentem, hogy Irving tényleg azt hiszi, be lehet bizonyítani, hogy Hitlernek nem volt tudomása valamiről.”

„Hogyan lehet ennyire rossz valaki, aki egyébként nagyon jó?” – teszi fel Keegan a szónoki kérdést. S a válasz: „Tulajdonképpen két Irving van. Az egyik Irving a kutató és a történetíró (igen, az író is, amikor a tényeknél marad, és sokatmondóan értelmezi a tényeket). Aztán ott van Irving, a gondolkodó, aki hagyja, hogy erőt vegyenek rajta mindenféle képzelt megaláztatások és ifjúkori sérelmek, és elhomályosítsák az elméjét. Mintha megszállottsággá vált volna benne az a vágy, hogy megbotránkoztassa és zavarba hozza az akadémiai történészeket, hogy leírja a leírhatatlant, kimondja a kimondhatatlant.”

A „két Irving” tételét egy hasonló ügy kapcsán már jó néhány évvel ezelőtt megfogalmazta Christopher Hitchens: „David Irving nem csupán fasiszta történész. Egyben a fasizmus nagy történésze is.”

Az Irving kontra Lipstadt per idején számos szaktekintély és publicista helyezkedett hasonló álláspontra. Köztük Jürgen Krönig, a Die Zeit londoni tudósítója. „Irving kettős stratégiát követ – írta Hiúság és hazugság című cikkében –, hol alapos kutatóként, hol a szélsőjobboldal népvezéreként lép fel.”

Irving szerepének és általában a holokauszt-tagadásnak a politikai jelentőségét Guttenplan így foglalta össze a már idézett könyvben: „A videón (amelyet Lipstadt védelmében mutattak be a szakértők) Irving egy politikai gyűlésen szónokol Halléban. A felvételen éneklő és menetelő bőrfejűek valószínűleg soha életükben nem láttak zsidót. Számukra a holokauszt-tagadás csak eszköz egy cél elérésére. A felismerés nyelvi jele, amelynek segítségével el lehet választani a keményeket a puszta szimpatizánsoktól. A cél pedig – Irving célja is – a fasizmus rehabilitálása. És látva Jörg Haider sikerét, Le Pen tartósságát a francia politika színterén, egy amerikainak (például Guttenplannak) kétszer is meg kell gondolnia, mielőtt feltételezi, hogy merő képzelgés a szélsőjobboldal európai feltámadásától tartani.”

<< Vissza