John Perkins  2006. január 11.
 

John Perkins
Egy menő közgazdász vallomásai


 

Egyenlőre még csak angol nyelven, de fontos könyv jelent meg nemrég John Perkins tollából, "Confessions of an Economic Hit Man" címmel. ("Egy menő közgazdász vallomásai", /rossz fordítás: a hit man bérgyilkost jelent, infinit/ ISBN: 1-57675-301-8) Önéletrajzi írásról van szó, amiben a szerző arról számol be, miként szakított azon szerepével, hogy készséggel kiszolgálja a globális imperializmust, és hogyan vált az elnyomott emberek jogainak szenvedélyes ügyvédjévé. 

Perkins története megvilágítja, ténylegesen milyen messzire is mentek kollégáival, akik "menő közgazdászoknak" nevezték magukat. Elmagyarázza például, miként segített titkos tervek kivitelezésében, amelyek folytán fejlődő országokat adósságcsapdába manővereztek ahhoz, hogy megnyíljanak a "globális impérium" politikai, gazdasági és katonai tervei előtt, és azok előtt hajtsanak fejet.

http://www.szmm.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=580

Perkinst 1971-ben, 26 évesen, titkon szerződtették az amerikai NSA (National Security Agency, Nemzetbiztonsági Ügynökség) tartományába, és egy nemzetközi tanácsadó vállalattól, a Chas. T. Maintől kapta fizetését. Megbízatásánál fogva beutazta a fél világot: járt Indonéziában, Panamában, Ecuadorban, Kolumbiában, Szaúd-Arábiában, Iránban és sok más stratégiai fontosságú országban. Az volt a feladata, hogy manipulált, látszólag tudományosan megalapozott tanulmányokkal házaljon, amelyek gazdasági irányvonalakat és prognózisokat tartalmaztak. Amíg azt állította, hogy a szegénység ellen harcol, olyan politikai változásokat kellett beindítania, amelyek US-amerikai és más nemzetközi nagyvállaltok érdekeinek kedveztek. (Ebben az értelemben Perkins "korporatokráciáról" beszél, ami alatt kormányok, bankok és vállalatok hármasfogatának uralmát érti.) Perkins szerint ennek eredményeképpen lázadt fel sok nép az USA ellen, és végül - többek között - ez torkollott a szeptember 11-i eseményekbe.

Perkins története megvilágítja, ténylegesen milyen messzire is mentek kollégáival, akik "menő közgazdászoknak" nevezték magukat. Elmagyarázza például, miként segített titkos tervek kivitelezésében, amelyek folytán fejlődő országokat adósságcsapdába manővereztek ahhoz, hogy megnyíljanak a "globális impérium" politikai, gazdasági és katonai tervei előtt, és azok előtt hajtsanak fejet. Azt is elbeszéli, hogyan terelték vissza Szaúd-Arábiából olajdollárok milliárdjait az USA gazdaságába. Perkins feltárja azokat a rejtett mechanizmusokat, amelyeket a világméretű kontroll gyakorol. Szemlélteti a közelmúlt drámai eseményeinek hátterét, így például a perzsa sah trónfosztását, az ecuádori elnök, Jaime Roldós 1981 május 24-én, úgymint a panamai elnök, Omar Torrijos 1981 július 31-én bekövetkezett halálát. Felfedi az amerikaiak 1989 december 20-án történt panamai bevonulásának, és az 1991-es iraki invázió hátterét.

"Economic Hit Men" (EHM) alatt azokat a gazdagon fizetett profikat értjük, akik a világ népeit dollárbilliókkal károsítják meg. Ők azok, akik a Világbank és az amerikai U. S. Agency for Internatinal Development (USAID, amerikai Nemzetközi Gazdasági Segély) pénzeit átrepítik az óriásvállalatok és néhány gazdag család számlájára, akik földünk természeti tartalékait uralják. Eszközeik között szerepel a hamisított pénzügyi beszámoló, a manipulált választás, a megvesztegetés, a zsarolás, a szex és a gyilkosság. A régről ismert hatalomra töréssel játszadoznak, ami a mai idők globalizált világában immár iszonyű méreteket ölt.

Perkinst 1971-ben, miután felvették az NSA-ba, célzatosan ilyen gazdasági szélhámossá képezték ki. Feladatai között szerepeltek a következők: "Először is óriási nemzetközi hiteleket kellett igazolnia, amelyek segítségével fejlődő országok nagyméretű műszaki és más építkezésekbe bocsátkoztak, ahol a felvett pénzeket Mainnek és más amerikai társaságoknak utalták vissza. Ilyenek voltak Bechtel, Halliburton, Stone & Webster, úgymint Brown & Root. Másodszor azzal kellett törődnie, hogy a hitelt igénylő országok váljanak fizetésképtelenné. (Persze, azt követően, hogy Maint és a többi amerikai vállalatot kielégítették. Ennek folytán függőségbe kerültek hitelelezőiktől, és így már nem tudtak ellenállni azoknak a követeléseknek, amelyek katonai támaszpontokra, az ENSZ-en belüli szavazatokra, az olajra és más források megszerzésére irányultak.

Itt van mondjuk Ecuádor példája. Az ilyen politika eredménye képpen Ecuádor ma sokkal rosszabbul áll, mint annak előtte, mielőtt még megismerkedhetett volna ezek által a gazdasági szélhámosok által beharangozott áldással, ami korszerű gazdaságot, bankgazdálkodást és technikát ígért. 1970 óta Ecuádorban a hivatalosan megvallott szegénység 50 %-ról 70 %-ra szökött fel, a munkanélküliség 15-ről 70-re, az államadósság pedig 240 millió dollárról 16 milliárd dollárra. Ugyanakkor a lakosság szegényebbik része 20 % helyett már csak 6 %-ban részesedik a nemzeti javakból. Ecuádor ezzel nem áll egyedül. Majdnem minden ország, ami a gazdasági közvetítők jóvoltából a világuralom szárnyai alá került, hasonló kárt szenvedett. A fejlődő országok adóssága felszökött 2.5 billió dollárra, az ezt terhelő kamatfizetés pedig (2004-ben) elérte az évi 375 milliárd dollárt. Ez többre rúg, mint a fejlődő országokban egészségügyre és az oktatásra szánt öszzeg, és 20-szor annyi, mint amennyit ugyanezek az országok fejlesztési támogatásként kapnak.

Modern értelemben vett "kifinomultságról" van szó, amikor egy olyan világbirodalom jön létre, ami mellett elbújhatnak a római légiók, a spanyol hódítók és a 18.-19. századi európai gyarmatosító hatalmak. A gazdasági tanácsadók csalafinták, tanultak a történelemből. Nem viselnek páncélt, vagy más ruhát, ami felhívná rájuk a figyelmet. Az olyan országokban, mint Ecuádor, Nigéria, vagy Indonézia, úgy öltözködnek, mint egy helyi tanár vagy kereskedő. Washingtonban és Párizsban úgy néznek ki, mint valami hivatalnok, vagy banktisztviselő. Úgy tetszik, szerények és normálisak. Megnézegetik a projekteket, szédelegnek az elszegényedett falvakban. Önzetlenséget hirdetnek, és előadják a helyi újságnak, hogy ők milyen csodálatos emberi dolgokat cselekszenek. Kormányüléseken kiteregetik a konferencia asztalán tabelláikat és számvetéseiket, pénzügyi képzeteiket. A Harvardon, a Közgazdasági Intézeten a makroökonómia csodáját tanítják. Nyílvánosan így lépnek fel, így aratnak elismerést. Így működik a rendszer. Nem kell külön illegális üzletbe piszkálniuk, mert a rendszer egésze linkségen alapul. Mert a rendszer maga - per definitionem, vagyis név szerint - legális.

De akkor hol durvulhat el a dolog? Ott, ahol - és itt egy fontos határ - csődöt mond a tudományuk. Akkor egy náluknál is durvább típusú ember lép színre, akit a mi gazdasági szakembereink "sakálnak" hívnak. Ő egyenesági leszármazottja a régi hierarchiának. Ezek a sakálok mindig itt vannak, lapulnak a háttérben. Ha ők színre lépnek, államfők dőlnek le a trónról, vagy halnak meg véres "balesetek" áldazataként. Ha pedig ezek a sakálok sem hoznak eredményt, jöhet a hagyományos módszer. Be lehet vetni a fiatal amerikaiakat, akik ölnek és halnak.

Az ecuádori olajmezők kiaknázása a hatvanas évek óta elprédálta a nemzeti erőforrásokat, amikor egy vékony, felső réteg, az ország családjai a bankok kezére játszottak. Az olajjal kapcsolatos ígéretek fejében hatalmas kölcsönöket terheltek az országukra. Ekkor Jaime Roldós-t, egy egyetemi tanárt és ügyvédet választották meg 1979-ben Ecuádor elnökévé, mert hitt a szegény emberek jogában, és a politikus azon kötelességében, hogy az ország kincseit bölcsen használja fel. Nem volt kommunista, csak kiállt a mellett a jog mellett, hogy országa maga dönthet sorsa felől. Se a Szovjetunióval nem volt szerződve, se Kínával. Még a Szocialista Internacionálé tagja sem volt, mint Allende. Amerikaellenes sem volt, csak nemzeti és korrekt.

1981 elején Roldós kormánya formálisan Ecuador kongresszusa elé terjesztette a szénhidrogén törvényt. Ha ezt a törvényt alkalmazták volna, akkor ez új korszakot jelentett volna az ország olajtársaságaival tartott viszonyt illetően. Ez a törvény több szempontból forradalminak, sőt: radikálisnak számított. Befolyást gyakorolhatott volna Ecuádor határain túl Latin-Amerika térségeire és az egész világra. Alig pár héttel a törvény felterjesztését követően Roldós egy helikopterbaleset áldozataként 1981 május 21-én meghalt. Perkins szerint biztos, hogy nem volt baleset. Minden jel arra mutat, hogy egy, a CIA által rendezett merényletről van szó. Teljesen leplezetlenül lett kivitelezve, üzenetképpen a világ számára. Ezt hogy értsük? Úgy, hogy a világhatalom esélyt sem ad arra, hogy Roldós példáját a világ szabadságszerető népei követhessék.

Vagy vegyük Panama példáját, ami még szembeszökőbb. Annak ellenére, hogy a csatorna jelentősége a növekvő méretű hajók miatt visszaesett, és Panama nem rendelkezik komolyabb természeti kincsekkel, mégsem tűrték, hogy a két millió lakosú ország demokratikus alapon önnön kezébe vegye sorsa irányítását. Omar Torrijós elnököt megölték, mert vissza akarta szorítani a korporatokrácia befolyását, amiben példát mutatott Equadornak és Venezuelának. Az a demokratikus folyamat, amit Roldós, Torrijós és mások kezdeményeztek, népeik számára túl sok hatalmat biztosított volna a globális birodalommal szemben. Ezért kellett mindkét elnöknek meghalnia, az általuk indított kezdeményezéseket pedig leállították.

Három évtizeden keresztül férfiak és nők ezrei vették ki a részüket abból, hogy Ecuadort mai siralmas helyzetébe sodorják. Amint Perkins is, sokan tisztában voltak vele, mit cselekszenek. Többségük mégis ellátta azokat a feladatokat, amelyeket rájuk bíztak a gazdaságon és technológián belül, azt, amire őket egyetemi tanulmányaik során felkészítették. Vagy követték azt a példát, amit Perkins is gyakorolt azzal, hogy nagyravágyással példát mutattak, és egyrészt jutalmakkal, másrészt büntetésekkel tudatosan fenntartották a rendszert. Megvesztegették őket költségek megtérítésével, jutalmak kifizetésével, nyugdíjakkal és biztosítási nyereményekkel. Éreztették velük azt a nyomást, amit a társadalmi osztályokon belüli érvényesülés gyakorol. Ha jót akarnak, tartsák csak szemelőtt gyermekeik jövőjét, így például az iskoláztatás terén.

Végül is a globális hatalom - Perkins szerint - javarészt azon a tényen alapszik, hogy a dollár uralja a világ pénzpiacát. Ennél fogva az USA teljesen tudatosan adhat kölcsönt az olyan országoknak, mint Ecuador, még ha azok a hitelt nem is fizetik vissza. Nem is akarja, hogy visszafizessék, hiszen nevezett országokban éppen ezen alapszik az USA által gyakorolt hatalom. Normális körülmények között az USA veszélyes játékot folytatna, ha saját forrásait gyengítené, hiszen egyetlen hitelező sem engedheti meg magának azt, hogy túl sok pénzről mondjon le, ha azt nem lehet behajtani. Csakhogy nem élünk normális viszonyok között. Az USA olyan pénzt nyomtat, aminek nincs arany fedezete. Pénzének valójában nincs más fedezete, mint a világ az amerikai gazdaságba fektetett általános hite. Ebben a pakliban benne van az is, hogy a "remény" az amerikaiak azon képességére épít, miszerint képes a világhatalom erejével és tartalékaival úgy gazdálkodni, hogy az előnyére (illetve: minden befektető előnyére, a szerk.) váljék.

Amíg a világ elfogadja sztandard valutaként a dollárt, addig a korporatokrácia számára nem jelent komoly akadályt az USA óriási államadóssága. Ha viszont egy új valuta lép színre, ami a dollárt ledönti a trónról, és ha az USA néhány nagyobb hitelezője, mint pl. Japán és Kína az adósságok visszafizetését követeli, máris megváltozik a kép. Akkor ugyanis az USA nyomban válságos helyzetbe kerül. Perkins véleménye szerint a globális imperializmusnak átfogó értelemben velünk, magunkkal van dolga. Ez az oka annak, hogy nehezünkre esik vele foglalkozni. Inkább hiszünk a mítoszban, hogy az emberi, szociális fejlődésben az elmúlt párezer év finomra csiszolta a gazdasági rendszerünket, mintsem szembenézzünk azzal a ténnyel, hogy egyszerűen csak bedőltünk egy hamis elgondolásnak, és ezt a felismerést elfogadjuk. Elhitettük magunkkal, hogy minden gazdasági növekedés használ az emberiségnek, és hogy minél nagyobb a növekedés, annál jobban megoszlik a haszna. Még azt is bebeszéltük magunknak, hogy ennek a felfogásnak végül is érvénnyel bíró erkölcsi ereje van. Azokat az embereket, akik ezt a növekedést felfűtik, dícsérni és jutalmazni kell, miközben azokat az embereket, akik csak távolról figyelik ezt a folyamatot, legfeljebb használni kell.

Kényelmes dolog lenne, ha mindezekért holmi összeesküvést tennénk felelőssé. de Perkins szerint ezt nem tehetjük. Ez az impérium a bankok, nagyvállaltok és a bürokrácia ( együtt: korporatokrácia) hathatós működésétől függ, de ezt mégsem nevezhetjük összesküvésnek. Mi magunk vagyunk ez a korporatokrácia, mi működtetjük, és ez az oka annak, hogy nehezünkre esik felállni ellene és megszüntetni. Inkább csak egy oldalpillantást vetünk a homályban leselkedő összeesküvőkre, mert hiszen legtöbbünk ezekben a bankokban, vállalatokban és hivatalokbban dolgozik, és legalább is ilyen, vagy olyan módon függ azoktól a szolgáltatásoktól, amiket azok rendelkezésre bocsátanak.

Perkins a mai helyzetet azzal hasonlítja össze, amikor az amerikai gyarmatokra jöttek a telepesek. Ők fittyet hánytak a merkantilizmusra, és az önállóság mellett tették le a voksot. Szembeszálltak az akkori impériummal. Mondták ugyan nekik, hogy mindenki akkor jár jól, ha erőforrásaikat a király rendelkezésére bocsátják. Ők viszont látták, hogy azzal csak a gazdagok gazdagodnak, a szegények pedig szegényednek.

Annak az emberiségnek, aki a holdon jár, aki feltör egy olyan rendszert, mint amilyen a Szovjetúnió volt, aki Nike, McDonalds és Coca Cola termékeivel, mint a haladás jelképeivel gazdagítja a világ szegényeit (sic!*), illetve ennek infrastruktúráját a termelés számára világszerte telepíteni tudja, annak nem eshet nehezére megoldani a küszöbön álló gondokat. Műszaki és hálózati feltételei megvannak. Perkins szerint nincs is szükségünk másra, mint egy oktatásbéli forradalomra, ami bennünket és gyermekeinket felkészít arra, hogy önállóan gondolkozzunk, hogy megkérdőjelezzük az adott magyarázatokat, legyen merszünk gondolkozásban és cselekedetben meghaladni a beidegződött szokásokat, és szövetkezzünk másokkal arra, hogy válaszként a mai állapotokra alternatívákat dolgozzunk ki.

Forrás: Zeit-Fragen, 2005 február 28, Dr. Andreas Mylaeus írása - 2005 március

 

<< Vissza