NOL  2005. november 26.
 

Hétköznapi háborúk

 

A szabad kereskedelem érdekében folytatott küzdelmeknek két közkeletű olvasatuk van. Az egyik olvashatatlan: a valóságos, aprólékos tárgyalások a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) keretein belül, 148 ország részvételével. A másikat pedig nem érdemes olvasni: a globalizáció kontra ki tudja mi vita, ahol a felek között időnként rendőrkordonokat is állítanak fel.

Szinte észrevétlenül múltak el közben azok az idők, amikor - legalább a látszat szintjén - a szabad kereskedelem ügyében két jól elkülöníthető álláspontra lehetett helyezkedni. A világkereskedelmi tárgyalások többek között éppen azért nem haladnak előre, vagy nem nagyon, s éppen azért nem lehet ellenük már rendesen tüntetni sem, mert ezer álláspont van, s egyik sem az alapkérdésre válaszol. Hogy szabad legyen-e a világkereskedelem vagy sem, az a teoretikusokon és a publicistákon kívül az égadta egy világon senkit sem érdekel. Hogy szabad legyen-e a gyapot kereskedelme vagy a rizsé, az már csak-csak, de még ennél is nagyobb izgalmakat vált ki, hogy a vaj európai importvámja hogyan függjön össze a vajtermelők állami támogatásával, s ha így, akkor már miért ne lehetne korlátlanul bevinni ugyanarra a piacra zoknikat vagy esetleg exkavátorokat.

George W. Bush 2001-ben még nagyon tisztán és világosan, így jól támogathatóan vagy jól ellenezhetően fogalmazta meg: "A nyílt kereskedelem nem egyszerűen gazdasági lehetőség, hanem erkölcsi kényszer. A kereskedelem állásokat teremt az állásnélkülieknek. Amikor a nyílt piacokról tárgyalunk, új reményt nyújtunk a világ szegénységének. S amikor a nyílt kereskedelmet támogatjuk, a politikai szabadságot támogatjuk." Na, erre válaszolta a konzervatív publicista, Phyllis Schlafly, hogy "a Biblia nem igazít útba bennünket a szabad kereskedelem kapcsán, s nincs benne a tízparancsolatban sem". Az élet azonban még Schlaflynél is frappánsabb, valódi erkölcsmagyarázók kellenek hozzá. A tárgyalásokon egyes országok felvetették, hogy a gyapotpiacot lehetne azonnal teljesen liberalizálni, s ez óriási segítség lenne jó néhány szegény ország számára. Ehhez persze az amerikaiaknak le kellene építeniük mind a vámjaikat, mind a termelőiknek adott támogatásokat. Nem is álltak az ügy mellé, ehelyett arra a még ennél is "erkölcsösebb" álláspontra helyezkedtek, hogy ez majd legyen része a teljes mezőgazdasági liberalizációnak.

Egyelőre ott tartunk, hogy 2007 elejéig megegyezéssel kellene lezárni a világkereskedelmi tárgyalások jelen fordulóját, a legjelentősebb szereplők azonban inkább a kereskedelmi háborúkban jeleskednek. A helyzet azért ilyen bonyolult, mert túlságosan is egyszerű. Nem kell ugyanis olyan nagyon felkészültnek lenni ahhoz, hogy minden egyes termék esetében látható legyen, mi történne rövid távon akkor, ha teljesen korlátmentes lenne a kereskedés. Lehet tudni, hogy kik tarolnák le a kukoricapiacot, az egyes pénzügyi termékek piacát, és így tovább, de legalábbis azt, hogy hol ki lenne biztos vesztes. S természetesen senki sincs, aki ezt teljes nyilvánvalósága ellenére is szeretné, vagy meg szeretné próbálni, hogy eladja ezt az ügyet saját országának várható veszteseivel. S ma már arról sincs szó, hogy lelkesen belemennének hosszabb átmeneti időkbe, felkészülési szakaszokba, mondván, a vég úgyis elkerülhetetlen, legalább próbáljuk meg halasztani. Itt van ugyanis a tapasztalat, a textilkvóták idei eltörlése, s ez a példa minden eddiginél elkeseredettebb ellenállásra sarkallja a komfortos protekcionistákat.

Hogy a textilkvótákat eltörlik 2005. január 1-jétől, arról 1995-ben állapodtak meg. Vagyis tíz éve volt arra a világnak, hogy felkészüljön az új helyzetre. Nem tette meg, s ez bizonyos fokig érthető. Lehetett ugyan sejteni, hogy a harmadik világ, főképp Kína textiltermékei elöntik a piacokat olcsó termékekkel, de addig a percig, amíg ez nem történt meg, senki nem látta okát annak, hogy gyárakat zárjanak be az Egyesült Államokban, Olaszországban vagy Portugáliában. Persze, ez sem igaz, hiszen voltak sokan, akik már menet közben áttelepedtek az olcsóbb termelési lehetőségek közé, ezzel azonban csak átmenetileg komfortosabbá tették az otthonmaradók helyét. De nemcsak ezeknek az ágazatoknak kell vizsgálni a szorult helyzetét, mert igaz, hogy a kínai dömping őket ellehetetleníti, cserében azonban jóval olcsóbb termékeket kínál az érintett országok fogyasztóinak, s ez nem elhanyagolható szempont. S akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a WTO-tárgyalásokon minden ágazat, minden termék kezelésének ügye része az alkupozícióknak: az orvosi műszerek terén meg lehet nyerni azt, amit a marhahúson elvesztettünk, és viszont.

Látszólag államok vagy államok csoportjai állnak szemben egymással, ugyanakkor számos kérdés megoldása ezeken belül is okoz feszültséget. Az Európai Unió például oroszlánként védi a maga mezőgazdasági rezsimjét, miközben tudjuk, hogy ez a probléma egyre jobban osztja meg magát az uniót is. Rugalmasabb résztvevőknek tűnnek az ad hoc országcsoportok, mint például a Brazília vezette G20, amelyek csak bizonyos kérdések képviseletére tömörülnek, s amikor ezeken kívül zajlik a vita, szétporladnak. Vagyis nincs egy merev front, amelynek valamely oldalára mindenkinek oda kellene állnia, hanem afféle hadúri háborúk zajlanak, rengeteg kisebb-nagyobb konfliktussal, dinamikusan változó szövetségekkel, s dinamikusan változó megcsalatásokkal. Ugyanaz történik a tárgyalóasztaloknál, mint a tényleges kereskedelmi hadszíntéren, legfeljebb utóbbin könnyebb bevetni a tényleges kereskedelemre jelentős hatással lévő, de azon kívüli fegyvereket, mint az árfolyam-politikák vagy az állami-politikai pressziók és hatások kérdését. Úgy tűnt el a folyamatból az eredendő pátosz, ahogy az érintettek számára kiderült, hogy a világot megint egyszer csak a hétköznapi háborúk következetes megvívásával lehet megváltoztatni, esetleg úgy sem.

A világkereskedelmi tárgyalások jelenlegi szakasza, az úgynevezett Doha forduló második miniszteri szintű találkozóját december 13-tól rendezik Hongkongban. Az első, a 2003-as cancúni csúcs nagy remények után látványosan összeomlott. Erre most is van esély, legfeljebb nem lesz olyan látványos, hiszen előre mindenki erről beszél. Az azért nem állítható, hogy már a belenyugvás is megtörtént volna, napról napra, óráról órára zajlik a küzdelem a felek között. A valószínű azonban az, ha lesz is bármilyen megegyezés, az távol lesz az eredetileg Dohában elképzeltektől. S ez nem feltétlenül annyira rossz hír.

A kilencvenes évek elejétől a szabad kereskedelem a hidegháború utáni világ berendezésének egyik ideológiai ikonjává vált. Nem volt más, mint a nemzetközi kapcsolatok terén világos konzekvenciája annak a gondolatnak, mely szerint a közjó a szabad egyének cselekvésének összességéből adódik. Ehhez végül is semmi másra nincs szükségünk, mint olyan rendszerekre, melyek szabad emberek cselekvéséből adódnak, illetve ezt segítik elő. Az akkori kegyelmi időszak optimizmusa ennek lehetőségét bátran megengedte, s bár a lendület kopott, bizonyos tekintetben és bizonyos körökben ma is tart. Igen különös termékei keletkeztek azonban a folyamatnak, melyek megemésztése, majd összegzése előbb-utóbb valószínűleg igényel egy kisebb ideológiai rekonstrukciót is. Egyrészt egyre szabadabb piacok alakultak ki olyan országokban, melyekben a szabadság a gazdasági cselekvésen túl csak igen kevéssé terjedt. Erre, persze, van tradicionális válaszunk, hogy a gazdasági szabadság majd ki fogja kényszeríteni a politikai, vallási, satöbbi szabadságokat is. A jelen kereskedelmi szituáció szempontjából azonban ez egyrészt azt jelenti, hogy ezt még ki is kell várni, másrészt azt, hogy szabadságot korlátozó országok a piacokon mint abszolút liberális, a szabad kereskedelmet messzemenőkig támogató, sőt követelő felekként jelentek meg. (Nem Kína volt az első, de neki bocsátják meg a legkevésbé.)

További fejlemény, hogy polgárai szabadságára oly büszke, s arra oly kényesen ügyelő országok jöttek rá, hogy képtelenek lennének egzisztenciálisan és mentálisan is elviselni a világkereskedelem gyors liberalizációját. Még pontosabban: bizonyos ágazataik, s bizonyos területeik liberalizációját nem tudnák elviselni, miközben más ágazatokét, más területekét kifejezetten szükségesnek tartanának. Kézenfekvő megoldásnak tűnik, sokan próbálkoznak is vele, hogy akkor tisztítsuk meg ezt az egész kérdéskört az ideológiától. Így nem kell azt mondanunk, hogy piacvédő és -támogató intézkedéseinkkel más országok polgárainak lehetőségeit korlátozzuk a szabad cselekvésre. Nem égalitével meg fraternitével kell itt bajlódnunk, hanem munkaerőpiaccal, s annak ilyen konzekvenciái vannak. Azért nem teljesen komfortos ez a válaszunk, mert versenytársaink hasonló protekcionista kártyákkal jönnek, ami azért galádság, vagyis úgy kellene megértenünk magunkat, hogy őket lehetőleg ne kelljen megértenünk. Vagyis a szabad kereskedelmet mégis csak tartsuk meg végcélként, ami úgyis semmi, hiszen a lényeg a mozgalom maga.

Ugyanakkor bármilyen meglepő, de az akadálymentes kereskedelem sok helyen tényleges gazdasági érdekként jelenik meg, s rengeteg helyen írnak alá országok erről két- és többoldalú megállapodásokat. Ráadásul nem is csak a legkézenfekvőbben egymásba növő gazdaságok. Csak, hogy két példát említsünk az elmúlt hetek szerződéseiből, Kína Chilével, az Egyesült Államok pedig Peruval kötött szabad kereskedelmi egyezményt. Számos területen óriásrégiókban tűzték ki végcélként a kereskedelmi akadályok lebontását, s tárgyalnak igen intenzíven azok megvalósításáról. Természetes kísérőjelensége lett viszont ennek a folyamatnak, hogy olyan államok vagy tömörülések, amelyek a világkereskedelmi tárgyalásokat különböző okoknál fogva akadályozzák, közben féltékenyen monitorozzák ezeket a folyamatokat, s igen-igen számolgatják, mennyibe kerül nekik, ha kimaradnak belőle.

A kereskedelem liberalizálódása valójában roppant fájdalmas folyamat, emberemlékezet óta a legnagyobb átrendeződés a világban még akkor is, ha - természeténél fogva - sosem fog kiteljesedni. Rendkívüli kreativitást és alkalmazkodóképességet igényel emberek tömegeitől, vállalatoktól, vállalatok hálózataitól, kormányoktól és nemzetközi szervezetektől. S ahogy az normális, a kreativitás és alkalmazkodóképesség megoszlása a világban nem egyenletes, s így rendkívüli sikereknek, óriási tragédiáknak lehetünk szemtanúi. Mozgalmak alakulnak ki és hullnak el, vállalati óriások nőnek ki, míg mások összeomlanak, őrült vagyonok cserélnek gazdát, s porladnak szét a semmiben, s kormányok sütkéreznek a fényben, majd felejtődnek el egy pillanat múlva, örökre. Ahogy már sokszor volt a nagyhatalmak háborúi nélküli időkben, csak a kereskedelemnek mindig más aspektusán múlt.

Abba azért nem ringatnám bele magam, amit sok elemző nem tudott elkerülni, hogy a liberalizált kereskedelem tiszta képlet lesz, ahol már tényleg minden csak azon múlik, hogy kié a jobb termék, a nagyobb piaci ismeret, a nagyobb tudás, jobb reagálóképesség. S nemcsak azért nem, mert ilyen soha nem lesz. Amíg ring van, s ez a piac, addig az eredményt mindig lehet befolyásolni a ringen kívülről. Legfeljebb visszanézik videón, megbánják, bocsánatot kérnek, letolnak vagy eltiltanak valakit, új szabályt hoznak, de a meccs egy része mindig is kívül zajlik.

<< Vissza